A ponty étlapja változatos így elég széles a választék csalikból. Tavasszal, ősszel inkább állati eredetű csalit alkalmazzunk, szóba jöhet a giliszta, a lóbogár, csontkukac (csontcsokor), sőt előfordult már, hogy nagyobb példányai a ragadozóknak felkínált kisebb halakat is elkapták. Télen a hideg vízben nagyon eredményes a kocára vágott löncshús. Növényi eredetű csalikat főleg tavasz végén és nyáron használjunk, itt meg kell említeni a legelterjedtebb csalit a kukoricát, amelyet ma már többféle ízben keménységben állítanak elő, a mai napig eredményes az Alcsiszigeti Holt Tiszán az öreg kukorica, ugyanis egy kicsit kemény, a keszeg nem tudja leverni. A másik rendkívül közkedvelt csali a kifli csücske, amit pár napra egy nejlon zacskóba téve megpuhítunk és beleszúrjuk a horgot, Csalizhatunk puffasztott rizzsel, főtt sárgarépával, csillagfürttel. A már említett tésztacsalik is igen eredményesek, ízesítésük tekintetében széles a skála, a méztől az eperig, bármilyen aromát használhatunk.

Az etetés nagyon fontos lehet a pontyhorgászatban, a halak általában megjegyzik, hogy hol kaptak táplálékot és visszajárnak ide. Fokozottan igaz a bojlis horgászatra, ugyanis a csalihoz hozzá kell szoktatni a pontyot, mert a vízben nem igen talál ilyen táplálékot. A csalikat (kukoricát, bojlit, kenyérgyurmát) lehet színezni, ez főleg azokon a vizeken válhat be, ahol túlhorgásszák a vizet, és a pontyok bizalmatlanná válnak a hagyományos színű csalikkal szemben.

A bojlizó módszer az utóbbi időben terjedt el, és forradalmasította a pontyhorgászatot. A bojli tulajdonképpen csak fantázianév, ami tésztát jelent. Ezt a csalit lehet kapni a szaküzletekben, de házilag is elkészíthető. 1 kg tészta alapanyaghoz kb. 10-12 db tojást, kell hozzáadni, ez biztosítja a tapadást, és a megfelelő mennyiségű fehérjét, ami a halaknak nagyon fontos táplálék. A tészta másik alapanyaga a búzaliszt, vagy a kukoricaliszt, amely kellő mértékben összetapad, adalékanyagként adhatunk a tésztához különféle aromákat (ne túl nagy töménységben, ugyanis ellenkező hatást fejthet ki), adhatunk hozzá vérlisztet is nehéz beszerezni ugyan, de leképesztő hatással van a halakra (főleg vágóhidakon juthatunk hozzá). A tésztát miután kellően összegyúrtuk, 10-15 mm átmérőjű pontyszájba illő gombócokat fomáljunk belőle. Ezután forró, de nem lobogó vízben főzzük, amíg fel nem jönnek a felszínre és még utána 2 percig. Ha kiszedtük, utána egy hegyes zsákvarró tűvel kifúrjuk, zsinegre fűzzük, száraz meleg helyre tesszük száradni. Egy hét múlva a gombócok olyan kemények lesznek, hogy a betonra ejtve acélgolyóként pattannak vissza. Amennyiben azt akarjuk, hogy a golyók ne süllyedjenek a fenékre, hanem lebegjenek akkor két speciális módszert, alkalmazhatunk. Vagy a golyókat a főzés után forró sütőben kisütjük, vagy a tésztába összedolgozáskor apró hungarocellgolyókat teszünk. A golyón átfűzünk egy zsinórt (cérna, bojlielőke), a végére egy szalmaszálat kötünk (ez lesz az ütköző), a másik végét a horogszárára, vagy az öblébe kötjük.

Fenekező módszerrel is eredményesen horgászhatunk pontyra, főleg ott ahol a parttól messzebb tanyáznak és úszós készséggel, már nem lehet elérni őket. A fenekező módszerek között is van többféle, van mikor a súlyt a szerelék végére, tesszük, ilyenkor végólmos szerelékről  beszélünk. Különböző lehet az ólom formája is, folyóvizeken inkább laposat, állóvizeken a gömbölyűeket részesítsük előnyben. Csúszóólmos módszernél a hosszirányban átfúrt ólom a zsinóron, szabadon fut, tehát a hal mikor felveszi a csalit akkor csak egy idő után, érez ellenállást. Az ólom formája itt is változó, a gömbólmot inkább állóvízre, a lapos tégla ólmot folyóvízre alkalmazzuk. Amikor etetőanyagot is akarunk juttatni a csali mellé akkor etetőkosaras szereléket, alkalmazzunk, az etetőkosár egy bordázott belül üreges vagy drótból, vagy kemény műanyagból készült eszköz. Ebbe lehet belegyúrni a az etetőanyagot, ami a vízreérés után (attól függ, hogy milyen keményre gyúrtuk), kimosódik a víz által, és felkelti a halak figyelmét. Újabban etetőanyag pezsgőtöltetet is árulnak a szaküzletek, amelyből pezsegve oldódik ki az etetőanyag. Az etetőkosarat is felszerelhetjük csúszó, illetve végszerelékként is.

Horgászmódszerek:

A klasszikus pontyozó szerelék az úszós. Ezek közül is többfélét lehet alkalmazni. A hagyományos osztott súlyú szereléket nyílt vízen alkalmazzuk, ahol nem akarjuk, hogy a csali a vízfeneket érje. A súlyozása úgy történik, hogy több apró ólmot helyezünk el a zsinóron, ezáltal kapásnál az úszó vagy elmerül, vagy kiemelkedik, a hal számára szinte észrevétlen amint az apró súlyokat megemeli. Ugyanígy súlyozzuk a feltolós szereléket, de viszont ennél a módszernél hosszú szárú úszóra van szükségünk. A felfektetős szerelék légyege, hogy a csali a fenéken van, a zsinóron lévő súllyal együtt, kapáskor a ponty felemeli a csalit, vele együtt a súlyt, és az úszó felfekszik a víz színére. Itt kedvező a kissé tömzsibb úszótípust választani. Gyakran, főleg nádi pontyozásnál alkalmazzák az ún. lemezantennás úszót, amely törzsébe egy műanyag lemez van beleépítve. Úgy kell a zsinórra felrakni, hogy a lemez a horgásszal szembe legyen, fokozottan érvényes éjszakai horgászatra ez a szabály különben bárhogy világítjuk meg, nem látjuk az úszót.

Táplálkozás:

A pontyivadék az első időben apró állati és növényi szervezetekből él. Kerekesférget, vízibolhát, kandicsrákot, vízicsászkát, kérészeket, és mindenféle lárvát fogyaszt, különösen kedveli az iszapos részeken meghúzódó árvaszúnyoglárvát. A ponty növényi táplálékot is felvesz, elsősorban algákat, de fogyasztja a friss növényi hajtásokat is. Nevezhetjük a pontyot mindenevőnek. A nagyobb pontyok esetenként a kisebb halakat is bekapják, de a ponty ettől még nem ragadozó. Étlapján megtalálható mindenféle féreg, csiga, kagyló, pióca, szitakötőlárva, tehát minden, ami az iszapban rejtőzködik.

A táplálékot a ponty a harmonikaszerűen előrenyúló szájával veszi fel, majd garatfogaival felaprítja. Gyomra nincs, a táplálék közvetlenül a hosszú béltraktusba kerül.
A táplálékfelvétel igen intenzív 20 Celsius-fok feletti vízben, viszont még az 5 fokos vízben is táplálkozik (ezt igazolják a léki pontyhorgászok fogásai is).

Származás, elterjedés, élettér:

A ponty származását tekintve heves viták dúlnak. Thienemann nézetei szerint Kína, Japán, Közép- és Kis Ázsia egészen a Fekete-tengerig nyúló térségeinek vizei képezik a ponty eredeti hazáját. Európai elterjedéséről semmit sem lehet bizonyossággal állítani.
A görögök és a rómaiak már ismerték és tavakban tenyésztették, felismerve értékes húsát. A középkorban szerzetesek nevelték, nagyra becsült böjti étel volt. Honos Spanyolország, Franciaország (a világrekord 37 kg-os példány is innen származik), Olaszország, Portugália, Svájc, Hollandia, Bulgária, Oroszország, Törökország, Románia, Magyarország számos vizében. Európa majdnem minden édesvizében megtalálható az északi szélesség 60. fokáig. Nem található viszont Finnországban, Skandinávia északi részén és Kelet-Szibériában. Gazdag állomány él viszont a Fekete- tengerben, Kaszpi-tengerben, Aral-tóban. Jó fogási eredménnyel kecsegtet a Duna-delta, Magyarországon a Balaton, a Tisza, Körösök, Dráva, Száva.

A ponty édesvízi hal, brakkvízben (kevert víz) is előfordul, de csak az alacsony sótartalmat viseli el. Fokozottan érvényes ez az ivadékra, amely 7 ezreléket maghaladó sótartalom esetén elpusztul, az idősebb példányok legfeljebb 12 ezrelékes sótartalmat képesek elviselni. Steffens feljegyzése szerint a Salton-tóban (Dél-Kalifornia) a ponty 18,6 ezrelékes sótartalom mellett is megél.
A dús növényzet viszont fontos a számára, nemcsak rejtekhelyet jelent a halnak, hanem táplálékot és ívóhelyet is.
A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a ponty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Oxigénszükséglete nő a víz hőmérséklet emelkedésével, mivel ilyenkor többet mozog, illetve több táplálékot vesz fel. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken a ponty másodlagos levegőfelvételhez, folyamodik, a vízfelszínen levegőt szippant (pipál), sőt egyes esetekben bőrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani